Kyōto ② a hivatalos városnéző túra

110304-032-1999-2588-5

Ma reggel nyolckor már a buszon ültünk, úgy vittek minket Kiotóba megnézni a helyi nevezetességek közül párat. Több szempontból is nagyon jól jött hogy busszal mentünk, mert egyrészt így nem kellett vonatjegyre költeni meg ácsorogni 2 órát a tömegben, másfelől meg a nevezetességek is elég messze voltak egymástól, amit helyi közlekedéssel csak sok idő és még több pénz feláldozásával lehetett volna csak sorra venni. Meg van egy harmadik előnye is a buszozásnak, lehet közben aludni - vagy az én esetemben: kötelező olvasmánnyal küszködni.

Errefelé az autópályák mindegyike fizetős, és egyik sincs a földfelszínen. Az összes autópálya - minden métere - a levegőben megy. Alul a város, ami úgy éli mindennapjait, hogy ha nem látom a térképen hogy itt autópálya van, akkor soha nem jövök rá. A forgalom se látszik, a zaj se hallatszik, ez egy ilyen "láthatatlan folyosó". Mondanom sem kell, az autópályáról van a legjobb kilátás a városra - már amikor éppen nincsen hangfogó fal a szélén. De amikor van, akkor is általában "üvegből," így gyakorlatilag az út egésze alatt lehet várost nézni. :)

Első megállónk a Kiyomizu-Dera, ami Kiotó egyik legnépszerűbb látványossága. Buddhista templom a hegy tetején. A fő látványosság a fa tartószerkezet tetején nyugvó "színpad." Van is egy ezzel kapcsolatos japán mondás: "a Kiyomizu színpadáról leugrani" - olyan vakmerő cselekedetet véghezvinni, amihez sok bátorság, és legalább annyi szerencse kell. Egy nemrég végzett kutatás szerint pedig - mert bizony sokan vetették le már innen magukat - a túlélési arány körülbelül 50%.

Ő meg itt a mai nap sztárja: a kalligráfus bácsika az autogramosztó iroda ablakában. Szerencsére voltam eléggé előrelátó, és magammal vittem az autogramoskönyvemet, amit a buddhista templomokban dedikálnak. Lehet hogy említettem, de aki nem olvasta volna a korábbi bejegyzéseket, annak jól jön most egy kis flash-back.

Szóval minden buddhista templomban lehet kapni potom 1000 yenért ilyen leporelló-szerű könyvecskét , aminek a lapjaira - további 300 yenért - belepecsételik a templom összes pecsétjét, és az összepecsételt oldalra ráfestik az összes elnevezését. Elég jól néz ki egy-egy ilyen oldal, a kalligráfiával foglalkozóknak meg szinte kötelező.

A képen látható bácsi nem csak az óvodából/általánosból ismert Ágoston csoporttársam 70 évvel öregebb kiadására hasonlít, hanem még jófej is volt, mert engedte hogy végig fényképezzem ahogy fest - Mert a Kinkaku-ji esetében ezt nem lehetett - de az majd a végén jön.

Aztán meg van itt ez a forrás. Arról nevezetes, hogy erről kapta a templom a nevét is: Tiszta Víz Templom. Aki iszik a vízből, az nem csak egészséges lesz, de egy kívánsága is valóra válik - persze ha nem felejt el kívánni ivás közben...

Külön érdekesség, ahogy megoldották a botra hegesztett fémköcsögök fertőtlenítését: használat után egyszerűen becsúsztatjuk őket egy UV-alagútba: mire innen kiveszi a következő turista, már steril! - elvileg. Melletem Ló(MAL).

A Kiyomizu-dera egyébként építészetileg és elhelyezkedésileg sem egy utolsó látvány:

A következő állomás pedig már a belváros volt, ahol betértünk Kiotó két legjobb zöldtea-édességboltja közül az egyikbe. 850,- yen volt képen látható Matcha*-parfé, és teljes tudatában annak hogy én milyen spúr vagyok, azt mondom: megérte!

Tartalmaz kétféle matcha-fagyit, matcha-zselét, egy kis banánt, egy kis ananászt, meg mochi-t is. :)

Száj - mert így hívják a gyereket(CHN) - meg ivott olyan tömény matcha-teát, hogy külön szólt a pincércsaj, hogy arra rá kell készülni, mert borzasztóan keserű, és olyan sűrű, hogy lassan folyik. A "bödön" teához jár külön forró víz. Egyrészt ezzel lehet hígítani ha valaki nem bírná meginni, a másik funkciója meg hogy miután megittuk a teát, leöblíthetjük forró vízzel a tál belsejéről a maradékot, amiből még egy teljes értékű zöld teát lehet nyerni. Most akkor kb. el lehet képzelni, hogy mennyire tömény eredetileg, ha a maradékból még egy plusz vödör tea kijön... :D

És itt következik a nap fénypontja - ugyanis ellátogattunk egy textilfestő műhelybe!

Fejenként kb. 2000,- yenért ki is lehetett próbálni. Mivel ez része volt a programnak, így szerencsére nem nekünk kellett ezt kipengetni. :) Most már tudom, hogy hogy működik az eljárás, és semmi nem tart már vissza attól, hogy otthon is alkalmazzam - majd ha hazaérek. ;)

Az elkészült remekműveket természetesen haza lehet vinni. :)

Ugyanitt történt, hogy a japán energiatakarékosság és környezettudatosság egy ékes példájába botlottam: lehúzás után egy csapon keresztül folyik a tartályba a víz. Amíg megtelik a tartály, addig lehet kezet mosni; a kézmosott víz meg aztán szépen megvárja a következő küldetést :)

Azt mondják a japánokról, hogy imádják a mangát**, és a metrón/vonaton is mindenki olvassa, ami alól nem képeznek kivételt a felnőttek sem. A mellékelt képen megfigyelhető, hogy akár a piros lámpánál is lehet mangát olvasni. :) Aki azt állítja hogy a képregény gyerekeknek való, az sürgősen nézzen szét az interneten! :D

Utolsó állomásunk meg a Kinkaku-ji, (Aranytemplom). A sokszázéves épülettel egy helyi szerzetes úgy próbált meg 1950-ben spirituálisan eggyé válni, hogy felgyújtotta... :)

Kívülről aranyozott. Szerencsénkre pont a mi tiszteletünkre szakadt le a hó, amikor ott voltunk.

--------------------

* a japán zöldtea-fajták közül a leghíresebb

** a jellegzetes japán képregények gyűjtőneve