Hiroshima

110413-071-5778-6260-3

Reggel 8:25-kor gördült ki velünk a busz a kapun, egyenesen Shin-Ószakába (ÚjÓszaka), ahol hosszas várakozás után végre felszállhattunk a legkirályabb vonatra, ami valaha síneken járt: a japán Shinkansen N700 Series - "HIKARI" elnevezésű szuperexpresszre. :) A nagy fehér vascsík végsebessége 300 km/h, de szerintem átlagosan csak alig valamivel 200 fölött megy. 3 perc alatt gyorsul 300-ra, ami nem semmi teljesítmény, pláne ha belegondolunk hogy nem egy szénszálas sportkocsiról, hanem egy 800 tonnás vonatról van szó... :D De ha nem látszik a külvilág - mondjuk alagútban, vagy éjszaka - akkor az utasteret is simán össze lehet keverni egy repülőével.

Furcsa volt viszont, hogy nincs biztonsági öv. Persze nincs rá szükség, de azt feltételeztem, hogy ha már ilyen komoly cuccról van szó, akkor lesz benne az is. :)

Így Hiroshimába alig két óra alatt leértünk :)

Ami szerintem a legnépszerűbb benne, az talán nem is az eszméletlen sebesség, hanem a hatalmas HELY, ami fogadja az utasokat... Csaba Unokatesóm pl. még simán nyújtózkodhat is a székben, hiszen úgy kell előrehajolni, hogy elérjük az előttünk levő ülést... Itt aztán nincs azzal probléma, hogy a mögöttünk ülő Bözsi néni nem engedi hogy hátradöntsük az ülést, hiszen el se lát addig... :_D

Ezen a képen - azt hiszem - elég jól látszik, hogy helyből aztán nincs hiány...

Ló(MAL), Jason(AUS), Feri(HUN)

Igen, jól látjátok, ezek itt a vasúti peron "székei" - először én is azt hittem, hogy véletlenül került ide ez a pár irodai bőrfotel, és mindjárt arrébb viszik a munkások, de nem jött értük senki. Aztán láttam, hogy a "Hiroshima" tábla is ezekhez a fotelekhez van hozzánőve, és az egész peron tele van velük... Otthon ezek reggelre eltűnnének... vagy rosszabb...

Ez meg a busz, ami hurcolt minket ide-oda Hiroshimában, aztán Miyajimáig a komphoz, meg vissza. Amint a lépen látszik, itt se kellett nyomorogni...

Hiroshimában még le se szálltunk a buszról, már látszott, hogy nekem - várostervezési szempontból - ez lesz a kedvencem. Rengeteg zöldterület, csomó folyóág meg csatorna, rajtuk keresztben egy rakat híd... plusz villamos... itt aztán minden van, ami egy igazán hangulatos városba kell.

Vannak persze le-atombombázott épületromok is - ezeket nem tudom hogy mennyire lehet megszokni. Gyönyörű dizájnépületek, virágokkal teli zöld parkok mindenfelé, és akkor a legszebb park közepén a szökőkút szomszédságában egy romos házból úgy állnak ki a vasbeton-gerendák, mint télen a kopasz fák ágai, és hirdetik, hogy hatvan éve itt százezer emberről olvadt le a hús, és égett rá a csontvázuk árnyéka a betonfalra. A múlt héten olvastuk ugye az egyik előadandó verset (Aogiri álma), abban is kicsi gyerekek keményre szenesedett holttesteit sodorta a lökéshullám... Én fényképezés közben azon gondolkoztam, hogy az itt lakó Shinzaburó bácsi vagy Hanako néni vajon mire gondol, amikor elbiciklizik vagy elkocog a romok előtt minden nap... Nem tudom, hogy meg lehet-e ezt szokni egyáltalán...

* * *

Az első megálló egy Okonomi-yaki (japán kaja, amit meg se próbálok körülírni) étterem volt, annak is a konyhája, ahol mi magunk sütöttük meg az ebédre valót. :) Az Okonomi-yaki eredetileg a Kansai-vidékre (Közép-Nyugat-Japán), azon belül is Ószakára jellemző étel, de Hiroshimában is létezik egy helybeli változata. Sokan hívják Hiroshima-yakinak is, de ezt a helybeliek nem szeretik, mert szó szerint ez "hiroshimai égést" is jelenthet, és ilyenkor az a válasz, hogy inkább maradjunk a "hiroshimai Okonomi-yaki"-nál. Van benne valami...

A különbség - már ami a kaját illeti - főleg a hozzávalókban rejlik: Ószakában a palacsintatésztába belekevert több kilónyi káposztába belereszelünk egy félméteres hosszúkrumplit, az egészet tepsiben kisütjük, sütünk még a tetejére bacont meg rákot, mindkét oldalán jól átsütjük, és leöntjük szósszal. Hiroshimában nem tepsin, hanem valami fura vaslapon (Teppan) sül az egész, a palacsintatészta tetejére jön a káposztahegy, a tetejére tojás, meg bacon, meg szósz meg fűszerek, és ugyanúgy mindkét oldalát átsütjük. Evés közben nem érződik annyira a különbség, nekem, a konyhaművészetben járatlanok élő szobraként főleg az elkészítés jelentette az újdonságot. Finom ez, csak sok. :D A szósz meg a legjobb! Lehet igazából, hogy nem is finom , csak rajta van a tetején ez a finom szósz, ami függőséget okoz...?

Én nem tudom... a japánok szeretnek kiszúrni magukkal, mert ezt pálcikával megenni kifejezetten nem könnyű (pedig én még a pudingot is pálcikával eszem - ugye), mert se nem lehet rendesen felemelni, se nem jön szét falatokra... úgyhogy valami félreértés lehet a dologban, mert ezt a kaját tuti hogy eredetileg nem pálcikára komponálták.

Ez a süti járt hozzá; akkor még nem ismertem. Csak azt tudtam meg evés közben, hogy nagyon finom :) Aztán még aznap később kiderült, hogy ez a Momiji Manjū, azaz Juharlevél-piskóta, ami kifejezetten Hiroshimára és környékére jellemző,
ugyanis Japánban csak itt őshonos. ø 50 (± 5).

Így aztán a legtöbb szuvenír-shopban árulnak juharpiskótát, de juharmintás mindenféléket is. Van Japánban pár népszerűbb rajzfilmfigura, amik gyakran jelennek meg mindenféle kulcstartókon és telefondíszeken - Hiroshimában juharlevél-piskótát fognak, vagy juharleveles póló van rajtuk, szóval a Hiroshimára jellemző szuveníreken valamilyen formában ott a Momiji Manjū. Egyébként elég szigorú az itteni Omiyage (szuvenír) -hagyomány. Pl. a zöldteás KitKat csoki csak Kiotóban kapható, mert Kiotó a zöldtea fellegvára. És sehol máshol nem lehet zöldteás KitKatot kapni, csak Kiotóban. A pudingos KitKatért Kóbéba kell utazni; hiába szeretnék Hokkaidón ilyet enni, ez kóbei kaja, máshol nem árulnak. És ezt mindenki betartja. Nincs szuvenír-feketepiac (vagy csak nem tudok róla), ahol anélkül szerezhetnénk be helyi különlegességeket, hogy oda kelljen utaznunk érte.

Ha nem mész el Kiotóba, akkor nem eszel zöldteás KitKatot, és kész. :)

Azon gondolkoztam, hogy ez itthon mennyire működne... Ha volna pl epres Balaton-szelet, de csak Debrecenben. Tuti hogy a Lehel Piacon kartonszám lehetne kapni, mert az ember ugye nem bírja ki...

* * *

Ebéd után aztán meglátogattuk a bombázás emlékére állított múzeumot. Ami ugyanis ott volt, az után senki nem tudott volna kajálni, úgyhogy ilyen szempontból előrelátó volt a szervezés - más szempontból nem - de mindent a maga idejében.

A múzeumban elég részletesen le van írva, hogy mik vezettek odáig, hogy végül Hiroshima kapja az eső bombát; hogy milyen fázisai voltak magának a tervezésnek; milyen körülményekre kellett odafigyelni a szövetségeseknek; meg az akkori japánok mindennapjairól is voltak részletes leírások, fényképek, úgyhogy elég tanulságos egy ilyen látogatás. Hatalmas maketteken jól össze lehet aztán hasonlítani Hiroshima belvárosát: helyi idő szerint 8:14-es és 8:16-os terepasztal - egyiket a Holdról mintázták.

Amit különösen sajnálok, hogy a harmadik terem teljes egészében kimaradt. Itt voltak kiállítva a romok közül összeszedett szakadt ruhadarabok, összeolvadt tricikli, régi rádió-maradványok, meg mindenféle mindennapi használati tárgy, amik az atombomba pusztításának nyomait viselik magukon. Ez lett volna az a terem, ahol igazán átérzi a látogató, hogy milyen is lehetett akkor ott lenni, éppen munkába menni reggel... csak sajnálatos módon olyan szerencsétlenül volt beosztva az időnk, hogy ez teljes egészében kimaradt. :(

Pedig nem totojáztam, a feliratokat el se olvastam, épp csak lefényképeztem azzal, hogy majd itthon a fényképeken elolvasgatom részletesen, és lőttem pár képet a kiállított cuccokról is, de még így se maradt idő a nagy kiállítóteremre. Vagy ha legalább előre szóltak volna, hogy a múzeum első háromnegyedében csupa olyasmi van kiállítva, amit az internetről is össze lehet ollózni, és a lényeg, a maradványok és az a rész ami tényleg "üt" a legutolsó teremben van, akkor lehet hogy okosabban osztja be mindenki az idejét. Sose fogom megérteni ezt a szervezést. A kóbei földrengés-múzeumban is az újságcikkekkel, fényképekkel volt tele az egész, és amikor oda ért az idő, hogy na akkor van még 5 perc a gyülekezőig, akkor derült ki, hogy az utolsó teremben vannak azok a fizikai kísérletek, amiket ki lehet próbálni, össze lehet hasonlítani a földrengésbiztos modelleket a hagyományossal, és mindezt működés közben... rengeteg mozgó makett, ki lehetett (volna!) próbálni többféle újítást, és próbálkozni hogy melyik áll jobban ellen a földrengésnek... ott is azzal ment el az idő, ami fent van az interneten, és azon kellett átrohanni, ami sehol máshol nincs. Úgyhogy ez egy hatalmas mínuszpont a szervezésnek, Kóbéban és Hiroshimában. Majd a véleményezésnél leírom valahol.

Úgyhogy most megragadom az alkalmat, hogy tájékoztassam azokat, akik esetleg Kóbéba vagy Hiroshimába készülnek - ott is a Földrengésmúzeumba vagy a Bombatámadás Emlékcsarnokba - hogy mindkét kiállítás első fele az internetem is elolvasható / megnézhető, és a tárlatok második fele az, ami a lényeg olyan tapasztalatokat ad, amit otthon az internetről / dokumentumfilmből nem jön át - idő hiányában inkább haladjunk, hogy ezekről ne maradjunk le.

Plusz csavar a dologban - Hiroshimában - hogy a múzeumi szuvenírbolt az utolsó terem ELŐTT van. Így sokan közülünk is azt hitték, hogy ott a vége a tárlatnak, és vígan nézelődtek a kirakat előtt... Persze megértem, hogy az utolsó terem előtt helyezték el az emléktárgy-boltot, mert hát az utolsó terem hangulatilag se az a hely, ami után az embernek vásárolhatnékja támad...
De sokat segít - időbeosztásban - ha ezeket az apróságokat előre tudjuk.

Igazából egy-egy teljes nap lett volna az, amire azt mondom, hogy tényleg kényelmesen, teljes egészében be lehet fogadni azt a sok információt; és akkor ez csak a múzeum. Nagyjából átfogó városnézés pedig egy-egy hét - városonként. Ez az elmélet kezd nekem most körvonalazódni.

A Hiroshima-Emlékcsarnokból kijőve aztán bejártuk a múzeum mögötti emlékparkot. Feelingre kicsit a dél-budai Szoborparkra emlékeztet, mert tízméterenként várja az embereket egy-egy műemlék, amiket mind-mind más híres ember tervezett, és mind-mind ugyanarról szól. De legalább nem kell mindig megkérdezni hogy "...és tessék mondani ez a műemlék mit jelképez?" - mert úgyis mindenki tudja.

Láttuk többek között az Aogiri (a vers címéből lehet ismerős) nevű fát, ami túlélte a bombát, és most zöld ágakat hajt; a megfelelő évszakban még virágzik is.

Meg a Genbaku-Dome -ot (Atombomba-Kupola) is, ami a megmaradt romok közül a leghíresebb. A környezete pedig leginkább a Margitszigetre hasonlít - de ez talán egész Hiroshimáról elmondható.

Középen:

Itt van ez a tetőt formáló emlékmű, az alatta lévő dobozban pedig az áldozatok névtáblái: azoké, akik közvetlenül a bombázásban vesztették életüket, illetve azoké is, akik később - akár mostanában - hunytak el az egészségügyi következmények miatt. Az idegenvezető néni apukája is nemrég rákban halt meg. Nem lehet ugye tudni, hogy mennyi szerepe volt pontosan az atombombának - ezért ilyenkor az önkormányzat megkérdezi a hozzátartozókat, hogy szeretnének-e névtáblát hozzáadni a dobozban lévőkhöz. Gondolom, ez főként olyanokra vonatkozik, akik rákban, vagy mindenféle sugárzással kapcsolatba hozható betegségekben halnak meg. De olyankor lehet választani, és ha a hozzátartozók úgy érzik, hogy az apuka az atombomba miatt halt meg, akkor gravíroznak egy névtáblát, és beleteszik a dobozba. Az idegenvezető néni családja is e mellett döntött.Ez meg itt a Béke Lángja. A képen nem látszik szerintem, de a "szobor" közepén egy fáklya ég, amit akkor fognak eloltani, ha eljön a világra a béke, és az utolsó háború is véget ér. Amikor mi arra jártunk, még égett...Aztán van ott még egy-két üvegkalitka, ami telis-tele van papírszobrokkal. Ugyanis aki erre jár, az hozzájárulhat a békéhez egy-egy origami papírdaruval. Az elhelyezett darvakat aztán minden nap összeszedik, és az arra hivatottak - nyilván nem a gondnok - valamilyen szempontok szerint felfűzik őket egy cérnára, vagy képet ragasztanak belőlük, meg mindenféle egyéb módon összeépítik, és kiállítják itt. A képen épp Silvia (ITA) járul hozzá a világbékéhez a darujával.

Ez is mind-mind hajtogatott daruból van. A písz-felirat is.

Ez meg a Genbaku Dome - Atombomba-kupola

Nagy az Isten állatkertje...

Ez itt meg a japán nyilvános vécé. Annyira nyilvános, hogy
kintről is simán nézhetjük, ki hogy végzi dolgát. :)

Délután ötre értünk a szállodába, ami elég puritán volt, de nagyon kényelmes. Viszont voltak tipikusan japános elemek: egy első rögtön a kilátás: az én szobám a szemközti tűzfalra nézett, körülbelül a falsíktól 2~2,5m távolságra - és mindenki másé is. :D De ezen én már meg se lepődtem, hiszen Japánban vagyunk, itt a kilátás a legnagyobb luxus, és teljesen természetes, hogy a Tanaka család nappaliszoba-ablaka Kimuráék vécészellőzőjére néz.

Kilátás balra...Örökpanoráma jobbra...

Hanem amin tényleg meglepődtem, az az egyrétegű ablak. Itthon ugye régen is kétrétegű, meg minimum gerébtokos, de mostanában ugye gázzal töltött, vagy éppen vákuumos ablaktáblák... ez meg EGYRÉTEGŰ, azt' annyi. Ez az ablak! :D Egy üveglap. Persze az azért vékony fémhálóval gondosan átszőve, hogy földrengés esetén ne álljon bele a gyanútlan járókelők fejébe egy-egy kóbor üvegtábla.

Olyan biztonsági elemekkel vannak átszőve a japánok mindennapjai, ami Európában sose volt divat, de itt meg egyszerűen minden arra utal, hogy a legrosszabbra is fel van mindenki készülve. Mindig. A legapróbb használati tárgyakon is látszik, hogy a tervező azzal volt a leginkább elfoglalva, hogy ne okozzon sérülést a nemtudommi, ha egy nagyobb földrengésben leesik a szekrény tetejéről. Nagyon érződik ez a biztonsággal átitatott életmód...

Szóval az ablaküveg... a szigetelést felejtsük el. Otthon a nyitott ablaknál jön be annyi utcazaj, mint itt a csukott ablakon... :D Ahogy a szél elleni szigetelés se divat. De nem csak Hiroshimában, "otthon" a Kansai Centerben is ha erős a szél, úgy húz az aula sarkában, meg a liftaknában, hogy a lányok egyedül nem mernek kimenni az automatáig, mert annyira ijesztő a szélzúgás...

Persze a "japán Obiban" vett ragasztószalaggal sikerült orvosolni a problémát :D Ami annyi áldozattal járt a részemről, hogy az én ablakom jelenleg "nem nyitható..."

Aztán este kisebb örsökbe szerveződve nyakunkba vettük a várost. Jason(AUS), Joost(NED), Silvia(ITA) Sai(CHN), Varpu(FIN) meg jómagam(HUN) a 17:30-as előörsöt alkottuk. A Sai-Varpu páros gyakorlatilag egy randi volt három pótkerékkel, illetve mivel Silvia köztodottan elolvad Joost tekintetétől, ezért gyakorlatilag a "duplarandi egy pótkerékkel" formációban is fel lehet ezt fogni - ez utóbbi felállás azonban egyelőre erősen vitatott. De nem emiatt váltam ki a csoportból, hanem mert Sai-ék főleg kocsmázni akartak, engem viszont a város éjszakai fényei késztettek fényképgyűjteményem tovább duzzasztására.

Hamar megtalálták a számukra megfelelő kocsmát: 2000 yen "nomi-hōdai", azaz kéz ezresért annyit iszol amennyit bírsz. Ez az én esetemben helyből értelmét veszti, hiszen én egy jól megválasztott felestől is simán beállok - úgyhogy ez nekem csak pénzkidobás lett volna. Hanem akkor itt közöltem velük, hogy üljenek csak be, én meg megyek fényképezni. :) Van térkép a zsebemben.

Eleinte nagyon féltettek, hogy vajon hazajutok-e egyáltalán élve, és nem kötök-e ki tévedésből valamelyik szomszédos megyében, hogy reggel a rendőrséggel kelljen majd a keresésemre indulni, de megnyugtattam őket, hogy aggodalomra semmi ok, idegen országban egy olyan város, ahol most vagyok először, éjszaka, egyedül, mindenféle GPS, telefon vagy egyéb kommunikációs eszköz nélkül nekem nem okoz gondot...* :_D Amit meg közben gondoltam, az a volt, hogy úgyis reggel 9-kor indul tovább a szálloda elől a busz, így ha el is tévedek, bő tizenöt órám lesz odaérni.

És mivel egy másodpercen belül akár többször is meg lehet halni (ezt edzésen tapasztaljuk nap mint nap - már aki jár), a tizenöt óra gyakorlatilag bármire elég. :)

Zsebemben a térkép, amin be volt karikázva a szálloda, be volt sárgítva a bevásárlóutca, fejemben egy csomó udvariasabbnál udvariasabb kifejezés, hogy "ne tessék haragudni, de ha nincs akadálya, akkor szíveskedjék kérem elárulni, hogy merre találom a városházát" és egyéb alázatos formulák, amik hallatán még a yakuzák szíve is meglágyul - ennél több nem is kell. :) Aztán gondoltam, hogy visszasétálok a szállodáig, hátha találkozom a következő csoporttal, akik remélhetőleg valami értelmesebb elfoglaltságot találtak maguknak estére, mint a sárga föld. Na most én olyan jó időzítéssel kattogtattam a fényképezőgépet egy órán keresztül a városban, hogy visszatérve a szálloda fotocellás üvegajtóján az egyik pillanatban a saját tükörképemet láttam, a következőben meg már Lóékat, ahogy kifelé jönnek a recepciótól... "Csááá Feri, épp most csörögtünk fel a szobádba vagy tízszer, hogy jössz-e fényképezni, de nem voltál a közelben." Úgyhogy végül a Lō(MAL), Akira(CHN), Mai(VIE) Kinkin(CHN) csoporthoz csatlakoztam, és nagyon nem bántam meg, hiszen az úti cél a város, azon belül is a fényesebb részek, amik jól mutatnak a fényképeken!

Ez a japán benzinkút. :) És nem, nem az antigravitációs tér miatt vannak a kutak a plafonon, és nem is áprilisi tréfa - itt mindenhol így van. :) A plafonról lóg az összes töltőpisztoly, és használat után felkúsznak a helyükre, hogy ne legyenek útban...

Plusz kitalálta Ló, hogy menjünk el a hiroshimai várhoz. :) Először nem merte felterjeszteni a javaslatot a lányokhoz, mert gyalog azért messze van, de végül rájöttünk, hogy a lányok úgyse értenek a térképhez, nem tudják hogy mennyi az a két kilométer (amúgy se sok); így a "térképen tizenöt cm légvonalban" hallatán hamar beleegyeztek. Nem is jártak rosszul, ezt talán a lenti kép láttán kijelenthetjük. :) Illetve mégis, mert én végig mindenféle rémtörténettel ijesztgettem őket, plusz bejátszottam a 2004-es hollókövi rémszámlálást: "...ööö mindenki megvan? Kettő-három-négy-hat; mindenki itt van. ...Na de képzeljétek, milyen para volna, ha gyanútlanul megszámolnánk, és egyszer csak heten lennénk..."

...erre aztán minden lány sikítva futott, amerre látott... :D

Az van, hogy éjszaka tabunak számít a Jinja (Shintó szentély) látogatása. Nem is mentünk be. Éjszaka a kamik -a japán istenségek - járnak oda, és ha nem tetszünk az valamelyiknek, akkor megharagszik és betegek/gyengék lehetünk; illetve a boldogtalan holt lelkek is ránk akaszkodnak... Úgyhogy a kapun túl csak nappal :)
Éjszaka "Tachiiri kinshi" (=Belépni TILOS) 立入禁止。Ez meg már a "lakótorony", ami éjszaka nyilván zárva van, úgyhogy erről is csak fénykép készült - de csak nekünk van ilyen, akik eljöttek aznap éjjel :) Aki kocsmázott, az csak a történeteket hallgatta, hogy hogy támadott meg minket a fejnélküli szamuráj... :)

Másnap aztán reggeli után felkapaszkodtunk a buszra, hogy tiszteletünket tegyünk Japán három legszebb helye közül a leghíresebbnél. Nem vicc, hivatalosan ki van jelölve a három legszebb - de mindent a maga idejében :)

--------------------

* ezt nyilván én se hittem el...