…belépéskor szétnéztem az utastérben, és egyből kiszúrtam egy yakuzát, nagyon durva bűnözőarca volt, az a téglalap-szemöldökű. Farkasszemet néztünk, de nem törtem meg..
Az ülések elhelyezkedése érdekes: Baloldalt két oszlop, középen négy, jobboldalt megint kettő. Azért érdekes, mert az én székem „G” volt, így kiszámoltam: AB-CDEF-GH, tehát az jobbra az utolsó előtti. Le is ültem rá, de kisvártatva egy japán házaspár jött oda, hogy szeretnének ők is leülni a helyemre. Mondom nekik, hogy ez az én „G” jelű székem, tőlem jobbra már csak a „H” van. Erre mondja nekem, hogy nekik ez a H-I székpáros kell, és különbenis K-ig van a számozás…Úgyhogy nagyon illedelmesen bocsánatot kértem, és átültem a folyosó belső oldalára – tényleg ott volt a felirat, hogy „G”. De az, hogy a 2+4+2 –es sorokat hogy lehet K-ig számozni, az egyelőre rejtély... A széken mindekit várt már a párna, a takaró, meg egy fóliázott fejhallgató, az előttem levő szék támlájába integrált DVD(és egyéb) képernyő hangcsatlakozójához. Furcsamód 2 csatlakozója volt: külön jackre vezették a jobb és bal kimenetet - máig sem értem, hogy miért.
Szóval a folyosó szélén kaptam helyet, mellettem meg egy 150 centis japán csaj/néni (ezt úgyse lehet eldönteni), aki kétségbeesetten próbálta bekapcsolni az előtte levő képernyőt, de nem sikerült. Felajánlottam volna, hogy segítek, de mivel nem értettem a masinához, és főleg mert nem is kérte, végül elnéztem a másik irányba, ahogy a japánok szoktak. Egy órán keresztül nem szólt hozzám, így én se nagyon erőltettem a kommunikációt, mert lehet utálja a külföldieket, vagy hogy csak fárasztó napja volt, vagy talán aszociális. Bekapcsoltam egy filmet (kb 35 DVD közül lehetett választani a képernyőn, hogy mit akarok nézni) , a Social Network-öt, de annyira unalmas volt, hogy az valami katasztrófa. Nem is baj, mert a negyedénél már hozták az ebédet, ami egyben a vacsora is volt. Lehetett választani, hogy valami babos vackot kérek, vagy húst, ami yaki-tori-don, vagyis sült madár japánosan, rizzsel. Ezt kértem. Mikor kihozták és megláttam a kaját, elérkezett a döntő pillanat a kommunikációra:
-Bocsánat, ne haragudjon hogy csak így megszólítom, de… ezt az izét hogy kell enni? (merthogy volt ott több tál kaja is, és még csomó szósz).
-Először ezt a szószt öntse rá arra a tésztára. (ez egyébként a zaru-szoba – nem „zsaru szoba” – hideg barna tészta narancssárga szószban). Nem rossz amúgy, csak szokni kell hogy hideg tésztát eszik az ember. Volt még egy tál leveles zöldsaláta, amit úgy ettem meg, hogy akkor találtam meg rá az öntetet, mikor már megettem. Ja meg a főétel, a madár. Nem volt rossz.
Igazából innentől kezdve végigbeszélgettem a szomszédommal a 12 órás repülőút háromnegyedét. Róla kiderült, hogy japánnyelv-tanár, külföldieket tanít Ószakában, és nemrég járt a Kanszai Japánnyelvi Intézetben is, mert a tanítványai odavalósiak voltak. Egy valamirevaló japánhoz méltóan a hobbija az utazás, de most igazából csak kiruccant Portóba, holnap már munka van.
Én meg meséltem a szakdogám témájáról (ő se hitte el, hogy nálunk tolják a gyalut meg a fűrészt), Budapest vízrajzáról, meg hogy hogy működik az iskolai ülésrend, és azzal sokkoltam, hogy nálunk nyolc évig tart az általános iskola, így nyolc évig ugyanazokkal a gyerekekkel jár az ember egy osztályba. Ezen eléggé kiakadt, mert így állítólag nincs a gyerekeknek annyi barátja. Mondtam erre, hogy oké hogy nem lesz 500 ismerőse, de lesz 3 igazi barátja. De ezzel nem győztem meg. Nekik az ad megnyugvást, ha a boltos csávót vagy a pénztáros nénit ismerik (=„látták már valahol” – az iskolában). Meg elmeséltem a kismalac és a farkast, mert furcsállta a magyar népmesékben szereplő állatokat. Mondja nekem, hogy japánban hagyományos nemzeti (kulturális) állatok a farkas, meg a róka, a borz, ilyesmik, én meg mondom, hogy nálunk a malacka, a kecskegidák, a bárányok a „jó” állatok, és őket akarják megenni a farkas, a medve, meg a ravasz róka csellel lenyúlja a kajájukat. Ez számára feldolgozhatatlan volt. Mármint az, hogy hogy szólhat egy mese kecskékről meg főleg malacról, hát ez milyen gáz már. Meg elmeséltem, hogy nálunk a nyolcvanas évek óta építik a négyes metrót, meg hogy nálunk nincs euró.
-Úristen, Magyarország kilépett az EU-ból??? (mert úgy tudta, hogy nálunk is euró van). Mondom: nem, nem lépett ki, de nálunk még nincs euró. azt 2002-re tervezték, de egy kicsit csúszik. Egyelőre forint van.
Meg persze Hirosima is szóba jött, ahol állítólag oda van égve a járdára a híd korlátjának az árnyéka. Majd megnézem. Én jobb híján Csernobillal vágtam fel... :_D
Reggelire egy négy centis virslit hoztak, egy tükörtojást, meg valami naracssárga cuccot, amiről ketten se tudtuk eldönteni, hogy zöldség-e vagy gyümölcs. Elsőre apró kockákra vágott almára tippeltem, de az íze olyan volt, mint a fehérrépának. Egy német bácsika szerint mangó. Ha tényleg ilyen a mangó, akkor én nem kérek. Persze azért megettem, mert nehogy ezen múljon hogy éhen halok-e az elkövetkező 24 órában vagy sem. (később amúgy ettem a menzán igazi mangót, és nem ilyen...)
Hoztak még két papírfecnit is, amin ki kellett tölteni, hogy vannak-e nálam tiltott cuccok, heroin, marihuána, lőfegyverek vagy milliós műkincsek, meg hogy hol fogok lakni. A néni segített kitölteni, mert a japán formanyomtatványokra ritkán jellemző az egyértelműség.
--------------------110202 [001]--------------------------------------------------------------------------------
A Kansai Repülőtér sokkal kisebbnek tűnik, első ránézésre Ferihegy méretű. Aztán amikor a kisvasúttal is menni kell hogy eljussak a csomagomig, akkor kiderül, hogy azért annál nagyobb. A külföldieknek külön kapun kell kimenni. Rájuk az útlevél ellenőrzésén kívül vár még fényképezés meg ujjlenyomatvétel.
Aztán jönnek a csomagok, mert miután mindenki összeszedte a cuccait és beállt a vámvizsgálathoz a sorba, jöttek a kutyákkal végigszagoltatni mindenkit. Aztán a pultnál kiszedegette a néni a cuccaimat a bőröndből. Közben végig arról kérdezett, hogy mióta tanulok japánul, meg hogy cserediák vagyok-e. A törülközőmet is megtalálta, amibe gondosan bele voltak kötve a borok, de miután mondtam neki hogy ezek ilyen kétdecis üvegek, nem bontotta ki.
Innentől szabad az ember, mehet amerre lát – vagy amerre tud. Vagy amerre mer! Én egyből az információs pulthoz mentem oda, hogy hogy jutok el a koliba. Mondja nekem, hogy mehetek vonattal vagy busszal.
-Melyik az olcsóbb?
-Hát a vonat
-Csomagcipelés szempontjából melyiket ajánlja?
-Hát magának a vonatot ajánlom, mert látom, a koliba vezető térképe a vonatállomástól kezdődik.
Úgyhogy mentem a vonathoz. Egy nagy átjárócsarnok jobb oldalán beléptetőkapuk sorakoznak, de annyi, hogy egy Iron Maiden koncertre is sok volna. Jönnek a japán gyerekek, lehúznak valamit a beléptetőkapun, és bemennek. Na de honnan szerzik ezt a cuccot amivel bemennek? Mert pénztár sehol, jegyárus sehol. Volt ott egy állomásfőnök, Ő igazított útba, hogyszemben, a csarnok másik oldalán megveszem a jegyet, amit idehozok és bedugok a nyílásba.A csarnok szemközti falán plafonig érő flippergépek végeláthatatlan sora... A kézzel még elérhető felületek csupa színes gombokkal vannak kirakva, attól felfelé vonalhálózati térkép próbálja megvezetni a felkészületlen utazót. Ezt látván próbáltam felvenni a lehető legkétségbeesett arckifejezésemet, ami be is jött, mert egy kedves fiatal néni segített jegyet venni. A jegyre meg nagyon kell itt vigyázni, mert ha egyszer elejted, nem találod többé, mert csupán 2cm x 4cm, de legalább valami vastagabb papír. Ezt kell bedugni a beléptetőkapu nyílásán, ami azt hirtelen beszippantja, majd a kapu vásik végén visszaadja.
Szerettem volna aztán a vonaton tájékozódni, hogy tényleg ez megy-e Rinkú Town-ba, de rajtam kívül is mindenki külföldi volt, a fele koreai. De végül jó vonatra szálltam (Igaz, nem is nagyon volt ott másik).
A leginkább HÉVre emlékeztető vonaton utazva az jutott eszembe, hogy persze, szép hely ez a japán, és jó hogy itt vagyok, de hogy estére nem érek haza, ráadásul itt is kell aludnom, az eléggé frusztrált.
Kifele menet aztán megszólított egy európai csaj, hogy én is biztos a Kansai Intézezbe tartok, mehetünk-e együtt. Mehetni mehetünk – válaszoltam – csak találjunk is oda. Mert az kemény volt. Mindkettőnknek volt ugyan térképe, de egyik se hasonlított a környékre. A csaj egy finn másodéves, a nevét meg se próbáltam kimondani (azóta megjegyeztem: Varpu). Hasonlít Tony Kakkóra (aki meg a Sonata Arctica nevű híres finn metálzenekar énekese), és mondtam is neki, hogy szeretem a Sonata Arctica-t, de úgy tett, mint aki nem ismeri.
Az útirányról szívesen kérdezgettük volna az embereket – ha lettek volna. Végül legalább félóra bolyongás után végre megtaláltuk a buszt. Már vártak ránk. Csomó japán kiscsaj ült rajta, meg egy európai srác. Jómagam a pótszéken kaptam már csak helyet. A mellettem ülő egyik japán csaj szerint ne lepődjek meg, hogy ezen a településen nincs semmi. Majd Ószakában van minden, de itt nem nagyon. Be is mutatkozott, Nacukónak hívják, három napot lesz a koliban, valami tanári vagy szervezői beosztásban.
A buszból kiszállva a japánok elillantak, a főbejáraton már csak négyen mentünk be: én, a finn csaj, egy szlovén csaj, meg egy holland srác...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése