Első délután

110202-001-0000-0000-3

A recepción kaptunk egy-egy nagy borítékot, amiben az új papírokon kívül volt egy kisebb boríték, amiben volt egy mégkisebb… Átvettük a belépő- (meg mindenes) kártyát, meg az első ötezer yen zsoldot. Lepakolás után benéztünk a „városba”, ahol ettem egy kétdarabos szendvicset a Starbucks-ban: egy rántottás meg egy csirkés szendvics volt összecsomagolva.

A 100-yenes bolt csalódás volt: igazából ez egy japán kínai áruház, tele kacattal, de itt kell majd füzetet venni meg mindenféle cuccokat, mert olcsó. Konnektor-átalakítót nem találtam, úgyhogy megkérdeztem az eladókisasszonyt. Aszongya’ „-Megmutatom a konnektorokat”, és odavezetett. Hatalmas, széles műmosoly „-Tessék kérem, itt vannak a konnektorok...” – és ezzel úgy tűnt el, mintha soha ott se lett volna. Nyilván attól tartott, hogy majd kérdezgetem hogy melyik a jó, úgyhogy ezt nem is várta meg, hanem inkább rögtön elszaladt. Persze nem volt jó egyik sem. J

Szemben, a Yamada Denki („Yamada” Villgép) nevezetű villamossági szaküzletbe tértünk be fényképezőgépért, mert nekem még nem volt, meg – amint kiderült – a szlovén csajnak se. Abban különbözik ez a bolt az otthoni Media Markt-tól, hogy a Media Markt-ban nem lehet üdítőt, mosóport meg mindenféle női tisztálkodó- és kitudjamég milyen szereket kapni. Itt egyből ezek fogadtak, meg is ijedtem, hogy rossz bejáraton jöttem be és ez a háztartási bolt... Aztán kicsit arrébb kezdődtek már a fényképezők. De először a konnektorba dugható átalakítót kértem az egyik bácsitól. Nem talált, vagy csak nem értette hogy milyen az az átalakító, ami japán aljzatból európait csinál. Megkérdezte a kollégát, és ketten végül találtak. 700 yen. A fényképezőképeknél meg egy kövér néni próbált önszántából segíteni, mert látta hogy nagyon válogatok. Rögtön azzal kezdte, hogy milyet szeretnék, mert van Olympus, Sony, Panasonic, Canon, amiből azt következtettem ki, hogy a japánoknak ez a legelső szempont. Mondom Neki, hogy tökmindegy mi van ráírva, hanem nagylátószögű legyen, maximum 28mm-es optikával. A nagy segítésnek persze az lett az eredménye, hogy minden percben másik gépet akart velem megvetetni, végül mondtam neki, hogy „tessék megnyugodni, én még egy kicsit nézelődök, aztán ha kitaláltam, akkor megkeresem Önt a szíves segítségéért. Úgyhogy végül magamra hagyott a gépekkel – ha csak átmenetileg is, ugyanis 5 perc múlva már megint ott volt a hátam mögött, és egy teljesen más modellt ajánlgatott. Mondtam Neki, hogy ezt szeretném, de csak ha tartanak hozzá pótakkumulátort. Persze nem volt, de a színválaszték miatt azért végiglapozott nekem 3 katalógust, hogy választhassak. Meg aztán vettem bele még egy 4 gigás SD-kártyát. Ez az első napi zsákmány, valahol 15.000 yen körül. Egyéb beszerzést nem is nagyon tervezek – csak majd egy füzetet a százjenes boltban.

Ami elég rémisztő volt ebben a boltban, az az, hogy a kiállított fényképezőgépeknek csak az egyötöde volt igazi. Minden típusból van egy rendes – egy valódi – és mellette még az összes többi színvariációból egy-egy, csupa üreges műanyagból kiöntve. Még a gombok se nyomkodhatók, csak dísznek vannak, de ránézésre nem vagyon lehet eldönteni, hogy melyik az igazi, és melyik a hamis, csak a tömegük alapján.

Hazafelé gyalogoltam, 15 perc lehet kb az út, nagyjából Hun utca-Lehel tér távolság.