Heya

(a szoba)

A szobám a hatodikon van – ez is csalódás, mert azé a két lányé például a tizenkettediken. Ez kifejezetten elszomorít. A belépőkártyával lehet kinyitni az ajtót, de a kártyát utána rögtön be is kell tenni a falon levő kártyatartóba, mert csak akkor van villany. Ez a lenini szoba szállodai kiadása: szekrény, íróasztal, ágy. Padlószőnyeges az egész. Fürdőszoba zuhanyzós káddal, vécével, tükörrel. A vécéhez van ugyan wc-papír, de ez sokkal inkább wc-fátyol, simán lehet a vécépapíron keresztül is olvasni. Ja meg van egy TV. Meg légkondi. Ezt a még a városbamenetel előtt lehúztam 28 fokról 18-ra, de az túl hidegnek bizonyult ahhoz hogy gatyában pötyögjek a laptopon – ami legalább működik az átalakítóval – úgyhogy visszatettem 28-ra. Internet holnap lesz (ami igazából már ma van amikor ezt írom), de a telefonomat még nem tudtam használni. Megírtam ugyan a két SMS-t – egyiket Lucának, a másikat haza – de nem mentek el az üzenetek. A telefon nem jelez térerőt, de naiv volnék, ha azt hinném, hogy csupán emiatt nem működik. Délnyugatra néz az ablakom, a yachtkikötőre, meg a H-alakú hídra, ami éjszaka pont az asztalon lévő vekker ketyegésével szinkronban villogtatja a helyzetjelző fényeit: másfél másodpercenként egyszer.

A szekrényben van egy kis kódszámos széf, amit már kezelni is tudok. Abban tartom majd az útlevelemet meg a pénzemet.

Az ajtózár is olyan fajta, amilyet még nem nagyon láttam. A lánc funkcióját egy keskeny U-idom látja el, aminek a párja az ajtó szélén egy kocsány végén levő gömb. A gömb csaj az U-idom tövénél fér át rajta, amikor az ajtó csukva van. Csukott állapotban egyszerűen ráhajtjuk a gömbre a hurkot, így minél jobban kinyitjuk az ajtót, annál mélyebbre kúszik a gömb a hurok vége felé, ahol már nem lehet őket szétválasztani. Egyszerű szerkezet, de a láncnál sokkal meggyőzőbb, és nincs az az idegesítő csörgés sem. Egyébként az ajtó is elég komoly darab, legalább 100 kilós, nagy vasajtó, valószínűleg ennek köszönhető, hogy a szobába belépve olyan szag üti meg az orromat, mint egy-egy régifajta vonat fülkéjében (később az jutott eszembe, hogy talán annak a kenőanyagnak van ilyen szaga, amivel megolajozzák az ajtókat).

A belépés természetesen kártyával megy, a nyílásba bedugjuk a kártyát, majd rögtön utána kihúzzuk, és akkor nyitható az ajtó.

Az éjjeliszekrényemen lévő kislámpa két fokozatban állítható, két izzó is van benne. Ha egyszer meghúzom a madzagot, akkor sima lámpa, ha meg még egyszer, akkor valami halvány mignonhoz hasonló fényt ad a másik égő. Okosan úgy van ez megcsinálva, hogy egy húzásra kicsi halasztással gyullad ki a nagy égő, hogy aki nem azt akarja felkapcsolni hanem csak a kicsit, legyen ideje mégegyszer meghúzni a madzagot.

Japánnak egyébként teljesen más szaga van, mint Európának. Itt az országút mellett nem érezni az autók szagát, és az úttest is olyan tiszta, hogy én érzem magam kellemetlenül, ha cipővel megyek át rajta. Sehol egy porszem, sehol egy kis homok, vagy féknyomok, se semmi.

És az autók is mindig tiszták. Nincs ám olyan, hogy nem lehet elolvasni valamelyiknek a rendszámát, vagy mint ahogy a pesti buszoknál, hogy az első kerékdob előtt még kék a busz, aztán onnantól hátrafelé szürke… A legdurvább kamionok is mindig csillognak-villognak. Ha egymás mellé tennénk egy építkezésről épp a garázsba tartó kamiont, meg egyet az autószalon kiállítóterméből, nem lehetne megkülönböztetni, hogy melyik a használt és melyik az új. De ugyanez itt bármi másról is elmondható.

A munkavégzési előírásokat mindenki maradéktalanul betartja. Ha az áll a munkaköri leírásban, hogy a portás bácsi napi 24 órában fehér bilit visel a fején, akkor biztos hogy egyszer se látjuk nélküle. Itt még a mentőápolók is ugyanazt a fehér műanyag rohamsisakot viselik, mint az aszfaltozók, és senki nem veszi le egy percre sem. Ha az van leírva, hogy a postásnak vastag szövetkabátban kell kivinni a leveleket, akkor biztos hogy rajta lesz, akármilyen meleg legyen is odakint. A recepciós is, ha óránként le kell törölni egy puha ronggyal a pultot, akkor biztos minden órában így tesz, és nem sunnyogja el akkor sem, ha éjszaka van és úgyse jár arra senki.

Japánban amúgy mindenki beteg. Az emberek felén látni fehér maszkot, mert errefelé nem az viseli ezeket, aki nem akar elkapni valamit, mint amikor a Májköl Dzsekszon jött Budapestre és elővigyázatosságból műtősmaszkot vett fel, hanem ellenkezőleg: itt azon van a fehér maszk aki beteg, mert az ő felelőssége, hogy mások nehogy elkapják a betegséget. A konyhásnéniknek egészen modern fajta van, csak két panelből áll, leginkább Shredder maszkjára hasonlít a Tini Ninja Teknőcökből. Egyébként nem hiszem hogy a konyhán csak betegek dolgoznának, hanem valószínűleg a munkakörükből kifolyólag viseli mindenki a maszkot. Folyamatosan.

A villanykapcsolók sok országban fordítva működnek, Olaszországban pl. ha „lekapcsolom”, akkor kapcsolódik „fel”, és fordítva. Itt az efféle félreértéseknek úgy veszik elejét, hogy alapból vízszintesen van az egész kapcsoló, és balja-jobbra lehet kapcsolgatni. A kapcsoló egyik végén van egy kis vonalka, az az „on”. Az íróasztali lámpa érintésre működik.

Tegnap este fél hétkor blogolás közben kidőltem, aztán hajnali háromkor felkeltem. Zuhanyzás után azóta megírtam ezt a bejegyzést, most megyek reggelizni a többiekkel, utána meg következik az első eligazítás.