Tokiwa Shōgakkō

110222-021-0312-0000-2

Gyülekező reggel 8:30-kor, és indulás a "közeli" (=min. félórás buszút) Tokiwa Általános Iskolába (shōgakkō). Hát nemsemmi volt ami ott velünk történt.

A hatodikos gyerekek kijöttek elénk a közeli játszótérre, ahol leszálltunk a buszról. Mindegyik gyereknek volt a kezében egy névtábla, amit a nyakunkba akasztottak, majd felkísértek minket a harmadikon levő osztályterembe. Biztos ki volt adva a gyerekeknek hogy jól kísérjenek minket, mert Shintarō (így hívták a kisfiút aki az én névtáblámat hozta) úgy jött mellettem, mint Sancho a Don Quijote mellett - csak épp szamara nem volt.

Az iskola épületében - meglepetésemre - nem kellett átcserélni a cipőnket, hanem csak az osztályterem küszobénél. A "single-loaded"* folyosón a tantermekkel szemben cipősszekrények sorakoztak, itt hagyhattuk a megszokott, puha, kényelmes cipőinket, hogy felvegyük helyette a sárga műanyag női papucsokat - természetesen csak 37-es méretig. Erősen gondolkoznom kellett, hogy a kis- vagy a nagylábujjamat hagyjam-e inkább kilógni. Az már nem is zavart, hogy a lábam csaknem fele lelógott róla. :_D Nem baj - gondoltam - jelzésértéke van, most úgyse a funkció a lényeg.

Elsőként a hatodik osztályba mentünk be, a japán iskolarendszerben (6-3-3) ők a végzősök. Mondtak szép köszöntőbeszédet, üdvözlik a külföldről szakadt vándorokat, és remélik, hogy segíthetnek egy kicsit jobban megismerni japánt, és a japánokat. Cserébe Ők is látnak egy-két sápadtarcút, ami errefelé ritka lehetőség.

Minden osztályba 3-3 "külföldi" ment be, ahol a gyerekek is háromfelé voltak osztva, így rám egyszerre kb 10 gyerek jutott. Minden 10-es csoportban kb 10 percet lehetett eltölteni, utána a 3 külföldi helyet cserélt, hogy az egész osztálynak jusson mindhárom jövevényből.

Mindegyikük bemutatkozott, és átnyújtotta a saját kézzel kivágott, félig rajzolt, félig nyomtatott, de mindenképpen valahogy kidíszített névjegykártyáját. Nekem sajnos nem volt, mert ha vittem is volna, az első percben elfogyott volna. Nomeg persze nem is számítottam rá, hogy az általános iskolások névjegykártyával árasztanak majd el.

Aztán minden gyerek elővette az A/3-as papírját, aminek a felém eső oldalára egy időcsík volt felrajzolva reggeltől estig, képekkel illusztrálva. A napi rutinját mutatta be minden gyerek - angolul. A papír hátoldalára a szöveg volt felírva - katakanával** persze. Szegény gyerekeknek nem sok lehetőségül van élőben gyakorolni az angolt, így nekünk is alkalmazkodni kellett a különleges igényekhez; én meg lelkesen mondtam, hogy "Beri gúdd! Beri gúdd!" meg "Naisu!" De igazából szerintem sokkal több szóbeli angolnak kellene kitenni ezeket a gyerekeket, mert ha nem japánosra töröm direkt az angolt, akkor bizony nem nagyon értik meg... :( Lehetne mondjuk házi feladat gyanánt minden nap egy óra angol rajzfilmet nézetni velük, vagy valami hasonló.

Kiscica koromban én is a Cartoon Network-ön nevelkedtem, és ez kétségkívül hatalmas előnyt jelentett azokhoz képest, akik nem.

Utána nekem kellett bemutatkozni, elmondani hogy Európa nem egy ország hanem egy földrész, és hogy eszik-e vagy isszák a Magyarországot. Bár az egyik kissrác rögtön vágta, hogy"Európában van!", de Ő most a kivételt képviselte. :D

Elmeséltem, hogy egész Magyarországon kevesebben élnek, mint Tokióban, meg hogy a magyar szürke bocinak méteres szarva van: egy méter jobbra is, meg egy méter balra is! Hatalmas jószág, de nem kell tőle félni, embert nem eszik.

Elmondtam, hogy réges-régen a Budapest nem egy város volt, hanem kettő! Csak később aztán összeforrasztották. Ezért van Budapesten egy Buda, meg egy Pest. :_D

Középen meg a Duna választja el, ami 4-500 m széles, és 6-8 m mély. "Úúú! Aaztaaaa! Húdenagy!" - ez volt döbbent válasz. Japánban nem divat a nagy folyó.

Elmeséltem, hogy Magyarországon nem aranyárban mérik a paprikát ahogy Japánban, hanem annyira olcsó, hogy akár minden nap lehet enni. Sőt! A levesbe is beletesszük, meg a kenyér tetejére is felpakoljuk! Meg az alma is annyira olcsó, hogy akár minden nap lehet almát enni. (Japánban nem csak a paprika, hanem az alma is egzotikum, így csak a leggazdagabbak engedhetik meg maguknak, hogy paprikát vagy almát egyenek).

És most jött csak a hab a tortán. Mert miről is nevezetes az a Magyarország? Hát a faltalálók seregéről!

-Gyerekek, ugye minden nap használtok golyóstollat? Igen? Na és vajon ki találta ki legelőször, hogy legyen ilyen? Hát bizony egy magyar ember volt!

-ÚÚÚÚÚÚÚ! Aztaaaa! Komoly? De menőőő!

-Bizony az! Na és gyufát látott-e már valaki?

-Az a tüzes bot, amivel a felnőttek meggyújtják a cigit?

-Az bizony. Magyar ember találta ki!

-Úúúdekirály!

-És villanymozdonyt láttatok-e már? Tele van velük Japán!

-Csak nem azt is valaki magyar ember találta fel?

-De bizony! Meg a Rubik-kockát is!

-Fú, azt ismerjűűűk! Az a színes kocka amit tekergetni-csavargatni kell, hogy összeálljanak a színek! Van is otthon mindenkinek!

-Na ugye! :) Igazából a "Rubik" annak a magyar bácsinak a vezetékneve, aki azt kitalálta a hatvanas években.

-Aztaaaaaa......

-Na de tudja-e valaki, hogy mi az a dinamó?

- ..................... o.O (nem)

-Amikor éjjel bicikliztek, felkapcsoljátok a lámpát?

-IGEEN!

-...na és kell bele elem? :)

-Nem kell, mert csak rákapcsoljuk a bicikli kerekére, és már működik is!

-Na kishaver, az a cucc a "dinamó"! Persze szintén magyar ember találmánya!

Ezek után érthető volt, hogy mindenki kezet akart velem fogni, hiszen hogy én vagyok a messzeföldről érkezett sápadtarcú isten!

Szünetben lementünk a hatalmas iskolaudvarra, ahol rendőrős-betörőset kellett játszani a gyerekekkel. A piros sapkások voltak a betörők, a fehérsapkások a rendőrök. Innentől a fogócska szabályai szerint kell játszani azzal a különbséggel, hogy akit a rendőrök elkaptak, az beül a börtönbe, de a bajtársai kiszabadíthatják, és akkor megint menekülhet tovább. Meglepődtek a japán gyerekek, hogy milyen gyorsan fut ez a nagy fehérember. Én meg azon lepődtem meg, hogy ezek a kis japán gyerekek milyen gyorsak!

A szünet leteltével aztán bevittek minket a tornaterembe, ahol bemenetel előtt szintén felvettük a műagyag papucsot, amit közben serényen hozott utánam Sancho - akarommondani Shintarō. A tornateremben az elsősökkel kellett kezet fogni, bemutatkozni, és játszani. Tornaszőnyegek voltak lefektetve az egész teremben, ahol az elsősök bemutatták a japán gyerekek hagyományos játékait:

Volt egyszerű dobókockás társasjáték, volt üveggolyó (igazából üvegkorong - mert lapos volt mind), meg otedama, ami afféle mini-babzsák, és főleg dobálásra meg zsonglőrködésre alkalmas. Valamilyen rejtélyes oknál fogva a két babzsákkal való zsonglőrködés leköti a japán gyerekeket.

Az engem közrefogó 4-5 kisgyerek először azt kérdezte, hogy melyikkel akarok játszani :) Mondtam Nekik, hogy azzal, amelyik az legizgalmasabb, vagy amelyiket a legjobban szeretik. A táblás dobókockással próbálkoztunk, amikor bejátszottam a külföldi legnagyobb adukártyáját: a kulturális különbséget!

Az van ugyanis, hogy a japán gyerekek minden sorrendet - legyen az a játék menete, hogy ki felel aznap, vagy ki hívja meg a másikat egy kakaóra - kő-papír-ollóval döntenek el. És itt jött el az én időm, hogy próbára tegyem a japán kisgyerekek problémamegoldó képességét!

Mindenki olyan sablonos dolgokat mutatott, hogy "kő", "papír" vagy esetleg "olló", így érthető volt a döbbenet, amikor én az ökölbe szorított kezemből kitártam csak a hüvelyk- és a kisujjamat: "Tehén!"

Néma pislogás minden irányból... nagyon megszeppentek a gyerekek, nyilvánvalóan nem találkoztak még vele. Mondom nekik: "ez a legjobb: a tehén! Megeszi a követ, a papírt, meg az ollót is, és ezért mindig nyer!"

Nem szólt egyik gyerek se semmit, de az arcukra rá volt írva hogy mit gondolnak: "...hát ez hülye :_D "

Újra próbáltuk, de amikor megint tehenet mutattam, akkor se panaszkodott senki, hogy "ilyen nincs is!" vagy hogy "azt nem ér mutatni!". Hanem az egyik kislány a harmadik próbálkozás után magához ragadta az irányítást: "hát... szerintem akkor legyen az, hogy most én kezdek..."

Később próbáltam a többi gyereknek is megtanítani a mindig nyerő alakzatot, nem sok sikerrel. Egyik se szólt be érte, csak összenéztek: "...ez hülye."

Miután játszottunk egy-egy ilyen négy-ötfős csoporttal legalább két-háromfélét a rendelkezésre álló lehetőségek közül, sorban odajöttek hozzánk, és átnyújtották az ajándékokat: színes papírra ragasztgatott színes papírokból hajtogatott színes emberkék, állatkák, meg csomó színes ákombákom. Némelyiken a saját nevem is szerepelt! Elsőre is látszott, hogy nagy műgonddal lettek összeépítve. Készült fénykép is, ahogy épp átvesszük az ajándékot és kezet fogunk a gyerekekkel. Ezeket az ottani tanárnéni fényképezte, majd megpróbálom megszerezni őket.

Nagyon cukik voltak az elsősök, egy aranyos kislányt haza is akartam hozni hogy elküldjem Lucának, de végül nem kértem el - mert lehet hogy nem is szereti a zsíroskenyeret.

A "népi" játékok után visszamentünk a harmadikra, a hatodikosok közé, ahol egy másik osztálynak kellett előadni a magyar szürke bocit meg a golyóstollat. Eddig senki nem tudta hogy mi az a dinamó - még a tanárnő se! - de "mostantól megtudja, hazamegy, és onnantól tudja!"***

Utána meg a hatodikosok tartottak előadást japán híres történelmi személyiségeiről, az ünnepekről, és a pálcikával evés illeméről.

És akkor most jött a döbbenet: az ebéd (mire visszamentünk, már ebédhez voltak összetolva a padok). Ugyanis errefelé - legalábbis az általános iskolákban - nem divat a menza. Mégis meleg ételt esznek ebédre a gyerekek. Kinéztem a folyosóra... És mit látok? Fehér köpenyben, fehér sapkában hozzák fel a lépcsőn felfelé a hatalmas kondért a gyerekek! A tanárbácsi szed mindenkinek egy kis rizst, hozzá savanyúságot, meg egy üveg tejet. A szürkés-barnás árnyalatú rizsbe voltak belevegyítve a megsütött húscafatok, savanyúság gyanánt meg valami hínár. De meglepően ehető volt, helyenként jobb is, mint a Kansai Center menzája. :_D

És életemben először ittam üveges tejet. Papírkupakja volt, amiről egyelőre nem sikerült megfejteni, hogy mitől marad a helyén.

Ebéd közben elmeséltem a gyerekeknek - akik tátott szájjal hallgatták - hogy én pálcikával eszem a pudingot meg a fagyit is. "-Az lehetetlen! Azt nem lehet megcsinálni!"

"-Hát bizony nekem sikerül! ;) Próbáljátok ki Ti is! Ha nem szorítod túl erősen, akkor meg lehet csinálni!"

Meg meginterjúvoltam a japán gyerekeket a menzakosztról, hogy mennyivel jobb, mint az otthoni.

"-Hát, az otthoni az azért általában jobb, mert otthon az van ebédre, amit szeretnénk. De azért az iskolai ebéd is egész finom."

Tényleg nem volt rossz.

Ebéd után takarítás - mert errefelé a gyerekek takarítanak. Minden tanterem végében ott figyel egy csomó seprű, a szemétlapát, felmosórongyok (még csak nem is a motoros fóka, hanem a hagyományos, kézi!). Ezekkel takarítottuk fel a tantermet, bár a gyerekek inkább nevezhetők szorgalmasnak, mint hatékonynak, ha takarításról van szó. Be kell vallani, hogy ugyan mindenki lázasan söpör, de 10 perc alatt több port nyeltem, mint az elmúlt 10 évben összesen. :_D Mindenesetre az együttműködés, a rend szeretete és a felelősségtudat hiánytalanul megvan.

Takarítás után összeszedtük (és alaposan leporoltuk) a cuccainkat - minden gyerek megcsodálta a szupermenő pilótasapkámat - majd visszamentünk a tornaterembe...

...itt beiktattam egy kisebb kitérőt a vécére, ahol meg át kellett venni a vécés papucsot. Mert oda sem szabad utcai cipőben belépni. Még szerencse, hogy pont fél perce kötöttem be a cipőmet! Ha kicsit szerencsésebb vagyok, akkor a másodikon megyek vécére, mert a nagyobb gyerekek papucsai már majdnem feleakkorák lettek volna, mint a lábam. De az első emeleti vécében használatos papucsok még annál is kisebbek voltak. :D A szappan meg nem csak úgy szabadon volt a csap szélén, hanem egy hálóban, egy kampóra hurkolva. Elvileg hálóstul kell használni, és így biztos hogy nem kallódik el a szappan, nem esik le, nem merül el a vízben... csak meg kell szokni, hogy hálóstul szappanoz az ember.

...szóval visszamentünk a tornaterembe, ahol az iskola diákjai zongorás kísérettel előadták a ballagási nótát, ami az elválásról szólt többek között. Elég megható volt; lehet hogy a zongora miatt, vagy mert minden gyerek lelkesen énekelte a se nem rövid, se nem egyszerű dalt. Ami után kimentek a gyerekek dupla sorfalat állni a távozásunkra. A gyerekfolyosón kellett áthaladni az iskola kapujáig, közben integettünk meg kezet fogtunk a bal-és jobboldalt sorakozó gyereksereggel, körülbelül ahogy a filmsztárok is szoktak a rajongóikkal. Még sose láttam ilyen kis helyen ennyi sok szeretetet... Mindenki nekünk integetett, és mindenki igyekezett kinyúlni a tömegből, csak hogy kezet foghassanak velünk, vagy hogy megérinthessék a ruhánk ujját.

Az a cuki kislány, akit haza akartam vinni Lucának, kétszer is sorba állt, és visítva ugrált, amikor megköszöntem neki a képet, amit rajzolt. :)

A kapun kívülre már nem jöttek utánunk, de a kerítés mentén végig integettek, és a szemfülesek még egyszer kezet foghattak velünk. Silvia (ITA) a könnyeivel küszködött - ahogy a lányok többsége. Mi Lóval még a tornateremben a búcsúdal közben fogadtunk, hogy melyikünk bírja tovább sírás nélkül. :_D

http://www.youtube.com/watch?v=WO-QXiA5Fb8

Hát nemsemmi élmény volt a japán általános iskola...

Következőnek egy középiskolába látogatunk el majd valamikor; de már most tudom, hogy fele ilyen jó se lesz, mint amilyen ezek között a gyerekek között volt.

A folyosón hallottam a gyerekektől, hogy milyen kicsi az arcom. :D Mondjuk pont Sally-chan (CHN) jött mellettem, akinek elég nagy lángosképe van, hozzá képest az én arcom tényleg kicsi...

Elég népszerű voltam egyébként, a kínaiakkal meg a koreaiakkal összehasonlítva, akik első ránézésre nem nagyon különböznek a japánoktól. A lányok közül meg Silvia (ITA) a hosszú szőke hajával. "-Megérinthetem?" - ezzel mentek oda hozzá az elsős kislányok. :_D

A társaságunk másik fele a Haruhi Általános Iskolába ment, ahol állítólag Joost (NED) meg Andreea (ROM) voltak a menők, Joost talán a nyugati borostás kockaarcával, Andreea meg a természetesen göndör barna hajzuhatagával. Itt az ilyesmi nagyon de NAGYON menő. A kínai meg koreai csoporttársaink is mindig Andreea hajáról áradoznak. :_D

Itt vannak a hatodikosok névjegykártyái. Van közte pingvines is :3

Itt pedig az ajándékok láthatók, amiket az elsősök csináltak nekünk. Az elején ragasztott kép van, a hátulján üzenet, hogy köszönik hogy ott voltam, és hogy jöjjek máskor is. :)

A bal felsőt az a cuki kislány csinálta, amelyiket Lucának szántam, de az alatta lévőnek meg például nyitható az ajtaja meg az ablaka! A C3-ason pedig egy nindzsa van, meg dobócsillag! :_D

Ezeket meg csak úgy a kezembe nyomták, nem is emlékszem pontosan, hogy mikor. De az a lényeg, hogy halvány lila gőzöm sincs, hogy vajon mit ábrázol. Az se biztos, hogy az az alja, amelyiken most áll. Ha valakinek van ötlete hogy mi lehet, akkor ossza meg velem :)

Ezt meg az egyik lány festette a japán kultúráról tartott előadásuk gyanánt.

"Hikari no mai" - a Fény tánca.

Zárszóként én azt mondom, hogy ha semmi más nem történne velem az ittlétem négy hónapja alatt - ha nem csiszolnák a japán skill-jeinket, ha nem haladnék a szakdolgozattal, ha nem mennék várost nézni stb. - viszont elvisznek ezekhez a gyerekekhez: már megérte eljönni a világ végére.

Zsír volt.

--------------------

* single-loaded: olyan folyosó, amelyiknek csak az egyik oldalán vannak termek, a másik oldalon az ablakon jön be a fény, vagy ki lehet nézni az udvarra.

double-loaded: olyan folyosó, amelyiknek mindkét oldaláról termek nyílnak, ezért nem jön be természetes fény.

Nem tudom, hogy ezeket magyarul hogy hívják, de akinek vannak ilyen irányú ismeretei, szívesen venném, ha megosztaná velem. Vagy lehet hogy nincsen is ezekre magyar szó?

** a külföldi szavaknak fenntartott japán "ábécé"

*** idézet Besenyő I.V. Istvántól