December 6 - Mikulás.
Az egyetemen rendhagyó Kjógen- (japán szín-)előadás volt délelőtt 11-től. Én is jelen voltam, hiszen ilyet Magyarországon igen ritkán láthat az ember, pláne magyarul: ez kuriózumnak minősül. De szerencsére a Tanárnők, akik az irodalom és a kultúra terén kivételesen elhivatottak, összehozták a tanszék érdeklődőinek. Közben aztán megcsörrent a telefonom a bal zsebemben. Na nem kell megijedni: le volt némítva; mondhatni "megzizzent". Pont délben. Egy perccel se később, sem hamarabb, de még csak egy kicsit később vagy kicsit hamarabb se, hanem pont délben. Ismeretlen szám: ez jó jel...
Aztán az előadás után átmentem az ELTE Japán Tanszékére, mert ott tartottam éppen a kalligráfia szag-kört az első- és másodéves érdeklődőknek. A Károliról gyalog 10 perc; közben végig azon gondolkoztam, hogy ha visszahívom azt aki keresett, vajon honnan kéne telefonálni. Mert nem lehet azt, hogy csak úgy hűbelebalázs módjára felhívom, mert mivan, ha pl nem hallom amit mondanak? Mert nagy például a forgalom, vagy erős a szél... vagy mi van, ha Ők nem értik amit én mondok? Ép ésszel könnyen belátható, hogy egyik lehetőség rosszabb, mint a másik. Úgyhogy feltétlenül keresni kell egy jó telefonáló helyet, ez alapvető fontosságú. Olyan kell, ami fedett, így nem zavar a forgalom vagy az erős szél. Olyan kell, ami nem visszhangzik, mert miért figyeljen egy fél évfolyam arra, amit én telefonálok, amikor nem muszáj? Végül az ELTE Japán Tanszéke tökéletesen megfelelt a célra: sehol egy lélek - mindenki órán van. Megnyomom a zöld gombot a telefonomon.
-Khm khm, Ő, Japán alapítvány, miben segíthetek? - sármos férfi bariton búgott a vonal végéről, az a tipikus lányokat elolvasztó, nyájas mély selyemhang. AZ ÁKOS! - ismertem fel régi évfolyamtársamat még az Eltéről. De vajon mit keres a Japán Alapítvány titkárságán? És vajon mennyit fizetnek ezért? - kérdeztem magamban.
- Nocsak Feri, hát Neked meg miben segíthetek? - furcsállta Ákos is, hogy telefonon találkozunk.
Mondtam is neki, hogy igazából nem én kerestem Őket, hanem most Ők kerestek engem, ezért Nekik kell tudniuk, hogy miért. Bemondtam a jelszót is: "Gergely", a kapcsolattartó - jelentkezők között csak "A Felelős" (a jelentkezők az mind én vagyok).
Odajött Gergely a telefonhoz, és közölte velem, hogy az ószakai pályázat-elbíráló bizottság elfogadta a pályázatomat: megyek Japánba... /Zsííír! :_D/ ...továbbá hogy be kéne mennem átvenni a papírokat, amit még küldtek, hogy töltsem ki és küldjem vissza. Mondtam is, hogy oké, holnap beugrom. :)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése