Vidd el a biciklimet!

110206-005-0329-0580-7

Ötödik nap, amikoris Feriék fölöslegesen szelik át a várost, de azért jól bezabálnak. Ja, meg ahogyan Besenyő M. Pista bácsi mesélné: "e'jöttek beszopni a kullturát [sic]*."

A mai nap arról szólt ugyanis, hogy elmegyünk Ószaka külvárosába nót nézni (japán színház). Reggel a többiek még elugrottak a közeli vasárnapi piacra, ahol gyümölcsöt és halat árulak, de mivel én egyikre se tartottam igényt - mert gyümölcs van elég a menzán, meg hal is - oda nem mentem ki. Talán majd máskor.

10-kor elindultunk ugyan a Rinkuu Town nevű állomásra a kollégiumi különjárattal, de "Szó" - mert így hívják - otthon hagyta a jegyét, így Ő, meg még rajta kívül hárman visszafordultunk, hogy mégse menjen egyedül - fontos az összetartás egy ismeretlen országban. Persze mivel egyikünknek sincs telefonja, a másik húsz meg értünk aggódott, mert nem tudták hogy visszamentünk Szó-val a koliba... :_D

De végül minden előkerült, a jegy is, meg mi is.

Kilométer alapú a jegy a vonatra (meg minden másra is), úgyhogy sorba álltunk a "kasszánál" (=a gép előtt), és mindenki beledobálta a 350 - vagy mennyi - yent. Mert úgy megy ez, hogy legelőszöris megnézzük hogy hova akarunk menni. Oda van írva a térképre az is, hogy mennyibe kerül addig a jegy (a mi esetünkben Rinkuu-Town - Kishiwada). Ha bedobjuk a pénzt, akkor sorra kigyulladnak a gombok a gép felületén, amiket meg lehet nyomni. Ha Bedobok egy ötszázast, akkor megjelennek a 130, 190, 250, 310, 350, 400, 440, 490 yenes jegyek gombjai (pontos összegnél is mindig kigyulladnak az áhított jegynél olcsóbb lehetőségek is, ilyenkor a legutolsót kell értelem szerűen megnyomni).

A japán vonat (vagy talán inkább HÉV?) - és nem csak a miénk, hanem az összes többi is - annyira tiszta, hogy műteni lehet benne. Vagy aki épp nem akar műteni, az helyette ehet a padlóról. Sehol egy kiöntött ütítőtócsa, sehol egy eldobott papírfecni, sehol egy graffiti, ahogy ezek a vonatok kijönnek a gyárból, úgy járják a vonalakat fel-alá éveken keresztül anélkül, hogy egyszer is találkoznánk rajta valamilyen szeméttel vagy rongálással. Az ajtókon színes matricák figyelmeztetik a szülőket, hogy vigyázzanak, nehogy a gyerekek ujját odacsípje az ajtó.

A kalauz, amikor végigmegy a vonaton, mindig meghajol belépéskor és távozás előtt - függetlenül attól, hogy van-e valaki a kocsiban.

A Namikiri Hall (mert ott néztük meg az előadást) környékére megérkezve aztán találtunk egy utcából kialakított vásárlócsarnokot, ahol megbeszéltük hogy találkozunk egy óra múlva.

És innen kezd izgalmas lenni. Először is az egyik bolt reklámtábláját feldöntötte a szél - ez még nem az izgalmas részbe tartozik, hanem ezt még csak elémondom - és segítettem összeszedni a kiborult cuccokat, és végül ezt a nénikét kérdeztem meg elsőként, hogy merre van a közelven valami nagy villamossági szaküzlet. Mutatta, hogy azon a kis utcán kell kimenni, de messze van, és nem is biztos benne hogy ott van-e. Mindegy, nézelődni mindenképp jó lesz - gondoltam.

Aztán megkérdeztem időnként még másokat is, hogy jó felé megyek-e a bolt felé.

Hanem az egyik néni különösen segítőkésznek bizonyult (magyar szemmel nézve - arrafelé ez tök normális). Ugyanis nemelég, hogy részletesen elmagyarázta hogy merre kell menni, hanem vissza is mondatta velem, hogy elég jól megjegyeztem-e. Én azt hittem, hogy nagyon kedves volt amikor így aggódott, de ez még csak a kezdet volt, mert így folytatta:

-Figyelj csak, szerintem elég messze van az a bolt... Mit szólsz, vidd el a biciklimet!

Sokszor hallottam már, hogy Japánban ismeretlennek is kölcsönadja az ember a cuccait, de azt a legmerészebb álmomban se képzeltem volna, hogy ez a valaki pont én leszek, ráadásul annak ellenére, hogy külföldi vagyok (errefelé az mindig gyanús, a külföldiektől nem is a nevüket kérdezi a rendőr, hanem egyből ujjlenyomatot vesz).

Persze nyilván nem fogadtam el - arra hivatkoztam, hogy nem ismerem egyáltalán a várost, és könnyen eltévedek, arról nem is beszélve, hogy akkor hogy kapja vissza a biciklijét, ha nem találok vissza? :_D

És mitadisten, a következő sarkon már el is voltam tévedve! Ezt onnan tudom, hogy épp vissza akartam indulni a csarnokhoz hogy odaérjek a megbeszélt időben, de fogalmam sem volt, hogy merre is kéne visszamenni (mert a nagy fényképezésben nem figyelte senki az utat helyettem). A másik dolog meg, hogy azt se tudtam, hogy mi a neve annak a csarnokféleségnek, ahonnan kiindultam. Hanem ha már fényképeztem, akkor ott volt a gépben a csarnok is, és azt mutogattam az embereknek:

-Csókolom, tessék mondani, merre találom ezt a csarnokot...?

Persze a bombabiztos kérdezgetős stratégiámnak köszönhetően pont időben értem vissza. Ahol kiderült, hogy még egy órát lehet bolyongani, de azt már inkább csak a színház közelében.

Innentől igyekeztem többedmagammal fényképezgetni, ott volt pl Jason, a sapkában-sálban is mindig vacogó hawaii srác, meg "Ló" - mert így hívják, - aki elég csöndes és értelmes ahhoz, hogy a négy hónap hátralevő részében vele lógjak, mert szeret fényképezni. Mert a holland srácról pl messziről lerí, hogy otthon minden reggel sörben szokott zuhanyozni. Ez a Ló-gyerek nyitottabb a kultúrára, vele érdemesebb várost nézni. Az első hely, ahova betértünk - "Szörfös Jason" - én már csak így hívom - javaslatára, egy GAME CENTER volt.

Ez amolyan játékterem-féle csarnok, azonban abban különbözik a magyar játéktermektől, hogy itt mindegyik gépen lehet valamit nyerni, és persze abban is, hogy esély is van rá. Otthon sok helyen látni például azokat az üvegkalitkákat, amik tele vannak plüssmackókkal, de amint a robotkarral megragadunk egyet, az félúton mindig kiejti a zsákmányt. Véletlenül, természetesen.

Na itt egészen más a helyzet. Jasont már a harmadik percben egy plüssnyuszival láttuk, saját bevallása szerint Ő ért a játéktermekhez. Japánban ez nagy divat, muszáj kipróbálni, hogy vajon mit esznek ezen a japánok. És bevallom, van is mit. Én is ettem - a nyereményemet, - de arról majd később. Előbb egy plüssnyuszit próbáltam nyerni Lucának, - ami Jason segítségével sikerült is - utána pedig egy nagy zacskó Pocky-t. Utóbbi a híres japán "csokis ropi", minden valamirevaló japán ezt eszi. Mondanom sem kell, az áruházi árnál olcsóbban szerezhettem be a gépből, pusztán egy kis szemmérték és robotkar-irányítási tehetség kellett hozzá. Most már tudjuk, hogy nekem ilyen is van.

Ebédre szusi volt, mert azt találtunk a közeli plázában:

Ez meg itt daikon (jégcsapretek):

Ez meg itt az ebédem (igen, középen alul az ott polipkar-szelet rajta):

Ez itt meg nem valódi, hanem tiszta műanyag. Az éttermek kirakatában lehet válogatni hogy mit szeretnél enni, és ha már kirakat, ki is van téve a kaja az ablakba. És meg se romlik. Csak néha le kell törölgetni ha poros.

A Nó színházról: rém unalmas. Nagyon híres, nagyon kifinomult, nagyon drága (a jegyünk fejenként 3000 yen, szerencsére nekünk a Tanárok osztották ki), és borzasztóan unalmas.

Akit bővebben érdekel a "nó", az utánajárhat a wikipédián vagy a youtube-on, esetleg ugyanitt angolul a "noh" címszó alatt. Hanem amit tudni érdemes - így magyarként - a nóról, az az, hogy két-három színész (gyakran maszkban) kórusos és "zenei" kíséret mellett eltáncolja lassan a szerepét, miközben külföldinek teljesen érthetetlen hanghordozással recitálják a szöveget, klasszikus japánul persze. A baj ott kezdődik, hogy aki senem járatos a nó kifinomult mozgásvilágának a szimbolikájában (minden apró mozdulatnak jelentése van, és nem is eljátsszák, hanem inkább csak érzékeltetik a cselekményt: ezekből a mozdulatokból kéne rájönni - aki látott már a tévében japán robotika-kiállítást, körülbelül fele olyan sebességgel, de legalább olyan pontosan mozognak a színészek), azok számára a cselekmény fele kiesik. Aki meg neadj'isten az orrhangon recitált klasszikus japán szöveget sem érti egészen, azoknak meg a másik fele is kiesik. Szerencsére a legvégére felgyorsul egy kicsit a tempó, és vitéz harcos jelenetnek lehet szemtanúja, aki ében tud maradni. Persze ezt sem játsszák túl nagy beleéléssel, hanem inkább a koreográfia hibátlan betartására, a láb- s kézmozdulatok milliméter-pontosságú összehangolására törekednek a színészek. A múltkor az előzetes előadáson például megtanultuk, hogy ha a színész sokszor dobbant a lábával, az arra utal, hogy politikai zavargás, háború dúl a megyében; vagy ha a legyezőjét lengeti összevissza, akkor boldog; vagypediglen, hogyha hirtelen oldalra rántja a fejét, akkor haragszik! Ezek után könnyű belátni, hogy bizony korántsem olyan könnyű dolog megérteni egy nó darabot, legyen bár temérdek színházi tapasztalata is az embernek. Ahhoz, hogy a nót meg is értsük, és megfelelően tudjuk értékelni, ahhoz vagy japánnak kell születni - úgy, hogy folyékonyan beszélünk klasszikus japánul persze, - vagy hosszú éveket kell eltölteni a színészi mozdulatok tanulmányozásával. Esetleg mindkettő. Külföldiként főleg a színpad és a kellékek jelentik az izgalmat, no meg a sajátos "zene" (fuvola+többféle dob). Nem csoda hát, hogy egyetlen 30 év alattit sem láttunk az egész csarnokban, de főleg 60 fölött járnak a japánok is nó darabokat nézni - addigra lehet ugyanis megtanulni klasszikus japánul... :_D

Az azonban mindenképpen elmondható, hogy nem halhat meg úgy japán szakos hallgató, hogy ne látott volna élőben nó-darabot. Nekem ez kipipálva; és ha megkérdezik, akkor nagyon tetszettek az öltözékek, a kellékek, a színpad, no meg a hangszerek (formája, nem a hangja). Valamint nagyon eredeti a mozgásvilág - máshol nem is láthat ilyet az ember! Olyan ez, mint a spenót. Viszonylag kevesen szeretik, de egy kicsi mindenkinek kell, mert ez hozzá tartozik a helyes - kulturális - étrendhez.

A kjógen, az más tészta. Az jó; az vicces. A kjógen ugyanis 2 nódarab között előadott, könnyedebb hangvételű "bohózat". Ez teljesen élvezhető, külföldiként is.

Ha tehát utána számolunk, akkor igazából egyszerre három színdarabot kap 3000 yenért az ember: egy nót, egy kjógent, meg még egy nót. Egész délutános elfoglaltság, kettőtől ötig. A csarnokban sajnos nem volt szabad fényképezni, pedig nagyon szépen össze volt rakva, 100% fából.

Utána többen terveztük, hogy ellátogatunk Ószaka egyik délebbi, NAMBA nevű környékére (=Bp. Nyugati pu), mert az már körülbelül a belváros, viszont a vonat kivasalt egy személyautót, emiatt csak kerülővel lehetett bárhova is jutni, és vonat helyett busz vitt félútig mindenkit, mindenhova. Mi is felszálltunk a kerülő vasútállomás felé menő buszra, ahonnan a többiek hazafelé vették az irányt, két elszánt és bátor fiatalember kivételével. Pedig a lányok mondták is aznap, hogy bárhová elmennek, ha velük van Chuck Norris fia, mert akkor semmitől nem félnek. Engem hívtak egyébként így, mert én ugye "mindenhez értek" - ázsiai szemmel nézve, persze.

Szóval a gyávák délre - vissza a koliba - de a legbátrabbak északnak, egyenesen Nambába tartottak; ketten mentünk, Ló - mert így hívják a malajziai gyereket - volt a fegyverhordozóm. :D

(ez itt a vonat a végállomáson):

Titokban azt reméltem ugyanis, hogy majd ott a Joushin áruházban olcsón juthatok nagyon jó fényképezőgéphez, ahogyan azt az internet ígérte. Nem így lett, viszont csináltunk rengeteg szebbnél szebb fényképet a éjszakai városról,

és betértünk egy RAMEN-étterembe is (a "rámen" ugyanis a japánok kedvenc tésztája, kínai eredetű egytálétel). A hatalmas tál egyszerre leves és második: jobb kézzel a pálcikát kell fogni, mert azzal esszük ki a "tartalmat", bal kézzel meg a kanalat fogjuk, mert azzal küldünk a tartalom után egy kis levet, meg azzal bányásszuk elő a mélyből az új "tartalmat", amit nehéz volna pálcikával összebúvárkodni. Kicsit fölemeled a felszínre, és rárepülsz a pálcikával. :D

Meglepően olcsó volt itt a ramen, mert 2 helyen is néztük ugyan, hogy melyiknél együnk, de a "Musashi Ramen" lett a nyerő (így hívták a fenti ramen-büfét, Musashi kb. a magyar Kinizsi Pál-nak felel meg, Musashi védjegye, hogy egyszerre két karddal vágta az ellent). 800 yenért mindenhol lehet már ráment kapni, de itt járt hozzá még "gjóza", azaz kínai "manti." Meg főtt rizs, meg innivaló (a képen az ott nem kóla, hanem japán jegeskávé, az nem volt olyan finom). Cukrot nem kaptunk a kávéhoz, hanem a tejszínhez hasonlóan ilyen kis műanyag tégelyben volt szirup. Ez van itt cukor helyett.

A hazamenő vonat felé "igyekezve" láttunk még break-dance előadókat: az idősebbik dobolt, a fiatalabbik meg összevissza pattogott a betonon. :) Ilyet otthon is ritkán látni.

Hazafelé, amikor kiszálltunk éppen a vonatból - aminek mindkét oldalon nyitva volt az ajtaja, mi balra szálltunk ki, de az új utasok már szálltak be jobbról - olyat láttam, amit még SOHA. És nem is nagyon jutott volna eszembe, pedig ismerjük be, elég okos vagyok. Beszállt egy fiatal nő a jobb oldali ajtón, odament az egyik egyszemélyes székhez, és elkezdte rángatni a támláját. Először nem értettem hogy mit akar - talán éppen rongál, és le akarja tépni a támlát? - de végül egy hangos kattanással átbillent az ülés támlája a szembelevő irányba. Errefelé ugyanis a háttámlának mindkét oldala kárpitozva van, az ülésre pedig mindkét irányból rá lehet ülni. Így amikor a vonat ugyanabba az irányba indul el, mint ahonnan jött, az addig hátrafelé ülő utasok egyszerűen átbuktatják a székük támláját menetiránnyal szembe! :_D ベサロク！

Most nézem a reggeli híreket, japán legújabb találmánya a közúti járóbot: időseknek a botjába (a T-alakú markolat 2 végébe) tettek lámpát előre, hogy éjszaka lássanak a lépcsőn lefelé, hátulra meg pirosat, hogy őket is lássák az autók. A hüvelykujj alá meg tettek egy gombot, amit megnyomva riaszt a bot. Ha a nagyi hirtelen rosszul lesz, vagy lenyúlják a táskáját (utóbbi nem jellemző), akkor lehet riasztani vele. Mondanom se kell, mindez kurblis-dinamós cucc, mert errefelé az a környezetbarát (egyébként máshol is, csak sok helyen nem tudják). :D

------

* Besenyő M. István említett előadása (alternatív kabaré) itt tekinthető meg: http://www.youtube.com/watch?v=1Ktexf9HOC8